Valahogy így a vénróka és a kistacskó közötti állapotban,  - hisz 23 év nem nevezhető nagy távolságnak, de elhanyagolható kilométernek se mondanám. – elgondolkodtam, hogy mit mondanék Magyarországnak, ha az (vagy inkább Ő) egy valós személy volna, íme:

• Magyarország!!!

Semmi válasz.

• Magyarország! Gyere, üljünk le kicsit dumálni!
• Jaj ne vágd már a pofákat, dumáljunk egy kicsit, mint két testvér. Hozd a pálinkát!
• Na ide figyelj Magyarország! Én most elmondom neked az őszinte véleményem, eldarálom és megosztom az érzéseimet veled kapcsolatban.. Tudod olyan „Bro módban”.

Sok dolgot köszönhetek Neked, Te alakítottál azzá, aki ma vagyok. Te vagy életem egyik legnagyobb darabja, mindig velem vagy bárhol is legyek, bármi is történjen.

 De valami nagyon nem frankó Magyarország. Megfakult a szépséged, csökken a hatalmad. Európában lassan már csak egy senki vagy.

Még sok mindent nem érthetek, még sok dologra kell rájönnöm. Még sokat kell csalódnom és tanulnom.
Te sokat segítettél az első lépések, akadályok megtételében, leküzdésében...

Majd egy nap hirtelen elengedted a kezem, nem voltál ott, hogy segíts nekem. Először nem értettem, hogy mi történik.. Vártam, hogy ismét felbukkanj, hogy onnan folytassuk ahol abbahagytuk. Te azonban nem voltál sehol..

• Mi történt veled? Sápadt vagy és mintha fogytál volna..Hova tűnt a nagyság? Nem-nem. Ne szakíts félbe testvér.
  Majd Te is beszélhetsz, ha eljött az ideje, de folytatnám..

A békés napokat felváltotta a szürkeség és a komorság. A levegő megtelt szomorúsággal és tömény reménytelenséggel.
Sokan elhagytak Téged az idők során. Volt, aki haraggal, volt, aki szép emlékekkel, de senki sem mosollyal.
Amikor rám került a sor én gyerekes daccal gondoltam:
„Majd én megmutatom.."
"Ez neked fog fájni nem nekem."
"Én máshol is boldog leszek, viszont te érezni fogod hiányom minden egyes percben."
"Könyörögni fogsz, hogy visszajöjjek. A lábaim előtt fogsz esedezni könnyes szemmel, teljesíthetetlen ígéretekkel fogsz csábítgatni, hogy visszakaphass.."

Én viszont csak annyit fogok mondani merev tekintettel: „Nem. Soha többé.”

Aztán ez a pillanat elmaradt, nem jelentkeztél én pedig csak számoltam a napokat.

Az új föld viszont csak adott és adott. Az emberek, a tapasztalat, a remény, amit minden reggel éreztem mikor felkeltem.
A remény egy nyugodt életre, egy olyan helyen, ahol nincs stressz, nincs felesleges aggódás, ahol az emberek még tudnak mosolyogni, örülni egymásnak.

Ahol még a családoknak van szabad idejük egymásra, ahol nem kell négy munkahely az életben maradáshoz.

Ahol nem kell hitelt felvenni a felsőoktatáshoz, ahol fontos az egészségügy, ahol nincs minden buszmegállóban egy stadion.

De talán ami a legfontosabb:

Ahol végre úgy érzem, valóban én irányítom az életem.

Te ezt miért nem tudtad megadni nekem?
Miért láttam mindennap szüleimen az aggódást?
Miért kell édesapámnak több száz kilométerre egy másik országban dolgoznia?
Tudod Te azt, hogy emiatt széthullott a családom?
Tudod Te azt, hogy a poklok poklát éltem meg?
Tudod Te azt, hogy hány ember vergődik és aggódik nap, mint nap a számlák miatt?

• Most miért nem beszélsz? Miért nem felelsz?
  Tessék, emeld fel most a hangodat, gyerünk! Rajta! Védd meg magad!
• Na, semmi? Csak nem gyáva vagy?

Telt múlt az idő, honvágyból nem sok, új dolgokból annál több. A sebek gyógyulni kezdtek, én pedig nyugodtabb lettem. Majd eljött a pillanat, amikor választanom kellett. Maradok, tovább megyek vagy visszafordulok.

Itt vagyok, beszélgetek veled. Magyarország nagyon őszinte leszek:

Nem tudom, mit keresek.

Bár a sebek gyógyulnak, még mindig mélyek és égetnek. Nem sokat változtál mióta elmentem, én viszont annál többet. Talán gyerekből, a sértődött kissrácból egy férfi lett.

Sok mindent máshogy látok. Bár még rengeteg minden fáj veled kapcsolatban,
sok minden kavarog bennem.

Úgy érzem én sokat fejlődtem. Már nem félek, nem szorongok, a haragom is elmúlt.
De még nem tudom, hogy ismét bízhatom-e benned.
Azonban már máshogy gondolok rád.
Tudom..
Nem könnyű Neked, sokat szomorkodsz, kínzod magad.
Nem tudod mi lesz holnap, mi lesz a jövővel, mi lesz az emberekkel…

De most had fogjam meg én a kezed.
Bajban vagy, hát engedd meg, hogy segítselek.
A testvérem vagy, a legjobb barátom, az édesanyám, az édesapám, az egész családom.
Bár még én is eltűnhetek, hogy sok új tapasztalatot szerezhessek, új kultúrákat, nyelveket, embereket ismerjek meg.
Egyet azonban ne feledj!
A sok seb ellenére még fontos vagy nekem, mindig leszek és segítek neked. Nyújtsd felém hát kezed és tudd meg:

Magyarország én így szeretlek!