Sokan kérdezték mikor visszaköltöztem Magyarországra, hogy "Mégis miért?"

A válasz nehéz, hisz honvágyam nem igazán volt. Nem hiányzott a bizonytalan jövőkép keserű érzése, nem hiányzott a depressziós közhangulat, a barátaimmal szép lassan, de megszakadt szinte minden kapcsolat.
Ők itthon élték az életüket, én külföldön. Velük ez történt velem meg az.

Akkor mégis miért?

Talán mert rájöttem, hogy az élet mindenhol ugyanolyan, mindegy, hogy hol élsz. Talán gyávaságból, talán mert még egy év után sem éreztem úgy, hogy lennének igaz barátaim, talán mert túl sok volt a kulturális különbség, talán mert ami Magyarországon egyszerűn megoldható addig az máshol drága vagy több hónapig tartó szörnyen nehéz folyamat.

És milyen érzés is Magyarországon magyarnak lenni?

A kötéltánc című filmhez tudnám hasonlítani, amikor a főszereplő a World Trade Center ikertornyai közt próbál meg átsétálni egy kötélen.
Kivéve, hogy a kötél jelen esetben csak egy vékony cérna.
Itt még egy rossz lépés sem kell, hogy a földre kerülj.
Egy egyszerű balszerencse, NAV vizsgálat, új törvény vagy egy régi módosítása és máris az arcodon érzed a jéghideg levegőt, ahogy zuhansz a mélybe.
Ahogy a jövőbeli terveid a másodperc törtrésze alatt válnak semmivé, ahogy érzed a keserűséget miként képes egy másik ember tollvonása az álmaidat teljesen szétzúzni.
Vannak jobb napok és vannak napok, amikor az ember már nem tudja, mi tévő legyen vagy kihez forduljon és ritkán, de vannak olyan napok is, amikor néha, de pozitívan tudunk előre tekinteni a jövőbe.

Mi várt mikor visszaköltöztem?

Nevetségesen magas albérletárak Budapesten, de az ország több városában is. Magasabb felvételi ponthatárok, kifizethetetlen felsőoktatási tandíjak, és egy rakás ismerős arc bőrönddel az oldalukon, akik belefáradtak a politikába, a kifizetetlen csekkek által okozott álmatlan éjszakákba, a levegőben folyamatosan jelenlévő aggódásba.
Így 4 emberen kívül (szó szerint) az összes ismerősömet elvesztettem.
A jelenlegi barátaimat frissen megismert budapesti magyarok és / vagy itt tanuló külföldiek.

Bár hiába a pozitívabb szemlélet, amit a külföldi nyugalom alatt vettem fel. Be kellett látnom, hogy ismeretség nélkül normális munkám nem lesz az elkövetkezendő minimum 5 évben.

Mit tehet ilyenkor az ember?

Segíts magadon az Isten is megsegít, tartja a mondás.
Elkezdtem hát a lehető legpozitívabb énemet elővenni, a szar napokon is csak vigyorogtam és őrült módjára kezdtem el "barátokat„ gyűjteni.

Ismerősök ismerősein keresztül jótanácsot, munkát vagy még egy ismerőst szerezni.
Cél egy jól fizető, rendes és legális (azért mégse járjunk úgy, mint az „Aranyélet” főszereplői) munkát találni.
Lehetőleg olyat, amit még élvezek is és valóban van hozzá tehetségem. Pofára esés után pofára esés követett.

Másfél hónap leforgása alatt 3 alkalommal is albérletet kellett váltanom, ami a jelenlegi helyzet mellett brutálisan nehéz volt.
A rengeteg, első alkalommal jó arc és segítőkész emberekről kiderült, hogy tízből kilenc és fél csak ígérget, unatkozik vagy szintén csak „kényszerhaver” szintű vadászatot folytat, hogy tovább növelje ismeretségi körét, amibe én az egyik nap teljesen beleillettem, majd a rákövetkező alkalommal már valahogy mégsem. Folyamatosan kaptam ajánlatokat, amikről idővel kiderült, hogy így vagy úgy de sántítottak

(például: nem legális, nincs bejelentve, 40 óra helyett 70 lenne és a többi..)

Közben olyan fiatalokat is megismertem, akik több év után Ausztriából, Angliából, Németországból vagy éppen az Egyesült Államokból költöztek haza, mert bár jó volt a fizu, a hawaii és a fanta de az Ő szavaikkal:

„De mégsem volt olyan, mint Budapest, mégsem volt olyan, mint Magyarország.”

Viszont akik visszajöttek, teljesen máshogy látják a dolgokat. A legütősebb és leggördülékenyebb beszélgetéseim, szinte kivétel nélkül olyan magyar fiatalokkal volt, akik évekig „odaát” keresték a kenyerüket.
Akik odakint neves cégekhez tudtak elhelyezkedni vagy eszméletlen sok tapasztalatot tudtak szerezni, azok végül itthon is az „aranytojást tojó tyúk” udvarában dolgoznak.

Visszakanyarodva az én történetemhez. Az első pár hónap tömény álláskeresésből állt, majd több hónapos folyamatos kudarc után egy 3 hetes önsajnáltatós hullám jött, amikor csak a középsőujjammal köszöntöttem az új napot.
Végül a nagy „ismerkedősdi” kezdett hatni.
Először csak (nagyon jól fizető) alkalmi munkák formájában majd végül rendes munkát is kaptam, jónak mondható fizetéssel.

A lüktető fővárosban az embernek még vannak jó lehetőségei, ha rendelkezik a megfelelő kapcsolati hálóval és tapasztalattal, főleg ha még csak a húszas éveit tapossa.

Az idősebbek helyzete, főleg a családosoké már egy másik történet...

Elterjedt mondássá vált:
Haza, bármikor haza lehet menni.

Sok fiatal ezt kicsavarta:
Külföldre bármikor ki lehet menni.