A legutolsó nyávogó írásom óta sok dolog történt velem. Hazaköltöztem Budapestről átgondolni a dolgokat. Közben kaptam egy nagyon jó lehetőséget Ausztráliában, és olyan embereket ismertem meg az utolsó hetekben, akiktől nagyon sokat tanultam.

Már lassan egy éve, hogy kimentem Olaszországba, ahol egy szociális otthonban voltam önkéntes majdnem egy évig. Olyan fiatalok történeteit ismertem meg, akiknek már nagyon korán, 15 évesen olyan gondokkal kellett szembe nézniük, amit még a legnagyobb őstulok ellenségemnek se kívánnék.

„Apa drogozik, anyu egy kurva, senkim sem maradt, már aki törődne velem” vagy
„Apu elől évekig menekült a családunk a fél országon át, mert szabályosan ki akart minket írtani”

és még ehhez hasonló beszámolókat hallgattam végig nálam jóval fiatalabb tinédzserek szájából.

Egy ilyen program után az ember alapból kicsit átértékeli ezt az egész életnek nevezett Mónika showt.
Sok dolgot sikerült elengednem, megbocsátanom. Hazajöttem ahol kíméletlenül vágott tökön a magyar valóság.
Zsebpénznek se nevezhető fizetések, állandó lefelé görbülő szájak, folyamatos sóhajtozás, a másik honfitársam életének romba döntése, végeláthatatlan irigykedés és felszínes magamutogatás.

Miket tanultam az elmúlt másfél évben?

Olaszországban megtanultam, hogy bármennyire is összecsapnak a hullámok a fejem felett, bármennyire is reménytelennek tűnik minden, még akkor is van miért hálát mondanom.

Sopron megtanított, hogy hiába van valakinek 3 diplomája és keres nettó fél millió forintot, amit bemutatkozáskor mindig elmond rögtön a neve után, az érzelmi intelligenciája attól függetlenül még egy csatornapatkány szintjét sem üti meg. (Plusz, hogy a vidéki kisvárosi élet rohadtúl nem nekem való)

Bécs megtanított arra, hogy nem biztos, hogy mindig az a jó, ha minden tökéletesen működik körülöttem.

Londonban megtapasztaltam az igazi „multikulti” minden előnyét és hátrányát.
 

Budapest megmutatta, hogy még mindig rengeteg potenciál van ebben a nemzetben, csak sajnos a passzív hozzáállás miatt ez a nemzet nem jut egyről a kettőre.

Mindig is úgy gondoltam, hogy itthon politizálni olyan, mintha a Pápa arcába ordibálnám, hogy Isten nem létezik. Szinte kész öngyilkosság. Bevallom a „jómúltkor” nem mentem el szavazni.

A következő alkalommal mindenképp szeretnék, de gondban leszek a „voksolással”. Egyik pártnál se látom a valós igyekezetet, csak a hatalom éhséget. Aztán végül is rájöttem, hogy a csodát nem felülről kell várni, hanem belülről.

Az összes külföldi ismerősöm végig „ká anyádozza” a saját országának pártjait. Angol ismerőseim már rég elhagyták Angliát, utálják. Német ismerőseim úgyszintén. Érdekes azt látni, hogy onnan menekülnek az emberek, ahová jelenleg fél Európa tart egy jobb élet reményében.

Voltam pár helyen, Budapest adta eddig a legkeményebb pofonokat, de mégis a sok szar ellenére nyugodtan merem állítani. A brutál kemény kis szerencsétlen 22 évemből eddig ott éreztem magam a legjobban. Őrült egy város. Nyugat és Kelet egybegyúrva, rengeteg szórakozási lehetőséggel, a maga fanyarú humorával és különleges arcaival.

Ami valóban lesújtó az tényleg az emberi nemtörődömség. A jellegzetes „oldalba se hugyozom a másikat, nekem is szar.. nehogymá’ neki jó legyen” életérzés, ami terjeng a levegőben. Több munkanélküli pillanat között volt elég időm kicsit ismerkedni a várossal. Mindig is csipáztam emberek történeteit meghallgatni, megismerni az életüket. Beszélgettem sportolókkal, fiatalokkal, akik hazajöttek a nem túl biztonságos „magyar mocsárba”, megismertem rengeteg külföldit, akik a fene nagy nyugatról költöztek ide.

Imádják Magyarországot (és igen, sok magyar bérből is él, és azt üzenik: Ha azt hisszük mi magyarok, hogy a BKV egy rakás szar, akkor tudnak ajánlani rengeteg Magyarországnál gazdagabb országot, ahol a tömegközlekedés még ennek a felét sem üti meg), beszélgettem hajléktalanokkal, miközben 1-2 ezer forintból vettem nekik valami kisebb élelmiszercsomagot.

A gond személy szerint a fejekben van. Egyszer még a négyeshatoson felszálláskor belerúgtam egy sörösdobozba. Természetesen mindenki csak bámulta, mintha Jézus kelyhébe rúgtam volna bele.
Kidobni? Minek? Nem az én szemetem.

Felvettem, a következő megállónál gyors kipattantam és kidobtam. Mikor visszaszálltam, hirtelen 30 a Harry Potter Dobbyéhoz hasonló szempár figyelt vissza rám

.

Az egyik idősebb néni meg is kérdezte, hogy miért dobtam ki, amikor nem az enyém volt?

Inkább benyomtam a fülest és elindítottam az „All I want” számot (A day to remember).

Durván két héttel később szintén a villamoson egy tőlem távolabbra álló lány kezéből kiesett minden könyve, füzete, jegyzete. Mindenki csak állt és nézte, ahogy próbálja összeszedni a dolgait.

Már csak egy klassz „bárányos” zenei aláfestés kellett volna és teljes dokumentumfilm készülhetett volna az itthoni passzívitásról.

Közben kitaláltam már, hogyan kúszok vissza Budapestre, hogy meg is tudjak élni  az Ausztrál lehetőséget pedig egyelőre "D" tervnek őriztem meg. Nem szeretnék külföldre költözni, egy ideig biztos nem. Viszont a fél életemet se szeretném elpazarolni a csekkek ide-oda való tologatásával.