Szeptemberben költöztem fel Budapestre, hogy elkezdjem a főiskolát és szerezzek egy munkát. Ez durván öt teljes hónap, bár már augusztustól elkezdtem szétküldeni az önéletrajzomat, ami még valamennyire tükrözte a valóságot.

Júniusban kezdtem el foglalkozni az albérlet kereséssel, májusban érkeztem haza Olaszországból. Az akkoriban elszabaduló albérletárak miatt csak szeptember első hetére lett nagy nehezen egy lakás. Vagyis inkább egy sötét szoba, lakótárssal 70.000 forintért (fejenként) + rezsi.

Munka hiányában a szülőkre voltam rászorulva, mivel a tovább tanulásomról volt szó, ezért keményen állták a sarat. Fizették az albérletet, kaját, minimális szórakozást és a főiskola által mindig felbukkanó váratlan költségeket.

Az első 2-3 hónapban még lelkes voltam. Ha nem kaptam meg egy állást vagy vissza sem írtak / hívtak, akkor se keseredtem el. Közben elkezdtem finomítani az önéletrajzomon (egyre több hazugság jelent meg). A kezdeti lelkesedés egyre jobban csökkent. Nem sokat segített, hogy a főiskolán a diákok többsége (szaktól függetlenül) ki voltak tömve pénzzel. Nem egy szaktársam kapott havonta 180-220 ezer forintot, és míg ők könnyedén megengedhették maguknak a heti több alkalmas éttermi ebédet én szorgosan munkát kerestem és próbáltam a lehető legkevesebb pénzt felesleges dolgokra költeni (normális kaja, sör)

Közben egyre jobban érdekelt az újságírás. Elkezdtem érdeklődni, újságírókkal beszélgetni, hogy mit is kell tennem pontosan, ha újságíró szeretnék lenni.

„Kapcsolat, tehetség, mázli, esetleg tapasztalat.”

Több embert is megkérdtem, hogy segítsenek, legalább valami gyakornok hadd lehessek. Voltak ígérgetések, hosszú beszélgetések, de ennél több nem is történt.

Január első hetében jött el a pillanat, amikor teljesen megszűnt a motivációm. Nagyjából ekkor omlott össze minden. Turizmus vendéglátást hallgattam, akikkel beszéltem és szintén ilyen végzettséggel rendelkeznek csak egy dolgot tudtak mondani: „Hagyd ott, semmire nem jó. Ezért nem érdemes a diákhitelt felvenni és több milliós mínusszal indulni később.”

Alkalmi munkáim azért voltak, de havi maximum 40 ezret tudtam összegereblyézni velük. Közben végre lett állandó is (hála a szinte teljesen kamu önéletrajznak)
1.) Pincér Ausztriában (valójában csak statiszta, heti 3 napért havi 140 ezer forint nettót kaptam)

2.) Tréner Olaszországban, mellette pincér és pultos mellékállásban (valójában csak önkéntes voltam egy szociális otthonban)

És még folytathatnám a sort, a lényeg. Összejött. Ekkor már számításaim szerint 800 helynél is többre küldtem ki az önéletrajzom valós vagy teljesen összekamuzott példányát.
Állásinterjún nettó 750 forintos órabérben állapodtunk meg és rendes 8 órában.

A valóságban ez nettó 500 forint lett és 7-10 órában, attól függően, hogy milyen volt a forgalom. A borravalóból (ami elég sok volt) természetesen semmit nem láttunk, és ez mind éjszakai műszakban, hisz a hely este 7-től volt nyitva, volt, amikor már előbb is. A maximum, amit kerestem az 4000 forint volt, úgy, hogy zárással együtt reggel 5 után jöttem el.

Még december előtt elmentem egyik ismerősömhöz, aki már lediplomázott (közgáz) és két nyelven beszél folyékonyan. Volt a Tescoban árufeltöltő majd egy multinál az IT helpdesk területet nyomta, amit 3 hónapig bírt, hihetetlenül monoton volt és unalmas, de legalább jól fizetett.
Közben a diákhitel központ felhívta rá a figyelmét, hogy itt az ideje a milliókat elkezdeni visszatörleszteni. Szüleinél is már ez volt az utolsó csepp, haza kell költöznie, nem bírják még neki is küldözgetni a pénzt. A srác teljesen összeomlott. Látva ezt, eldöntöttem, hogy ott fogom hagyni a főiskolát. Nem fogok milliós mínuszt összegyűjteni úgy, hogy még a diplomám se ér semmit.

Így eldöntöttem, hogy ismét magamhoz veszem a túrabakancsom, és irány külföld. Ami ezt az elhatározást hozta meg az egy telefonhívás volt, ami a maradék reményt és önbizalmamat is ízekre tépte szét.

Egy hete hívtak fel egy cégtől, ahova elküldtem az önéletrajzomat. Rendesek voltak, sokat kérdeztek, érdeklődtek majd megálltak az „Olaszország – 1 évig” résznél. A nő, akivel beszéltem eddig a pontig egész nyugodt volt, teljesen normálisan beszélt, megadta a dolognak a hivatalos stílust. Itt viszont azonban hallatszott, hogy keresi a szavakat.

„Ne haragudjon, de… Ugye Ön Olaszországban volt kint 1 évig?”
„Igen, miért?”
„Ismét csak ne haragudjon, de hadd kérdezzem meg.. Miért…” majd pár másodperc után hagyta a fenébe az erőlködést, az egész hivatalos formát és feltette a kérdést egy teljesen hétköznapi stílusban:
„Mi a szarért jött Ön haza? Én tuti maradtam volna…”

Pár másodperc csönd után felnevettem. Majd kínosan, de zártuk a dolgot, köszönik szépen, majd jelentkeznek. Majd miután letette jött a válaszom:

Nem tudom.